Most, hogy lassan már mindenki elkezdte elfelejteni, ideje felemlegetni az idei tábort. Akik ott voltak, azok tudják, hogy nem volt átlagos. Egy olyan év után, ahol nagyrészt online próbáltunk valami vívást oktatni, ahol a személyes találkozások a minimumon voltak tartva, mindenki egyfajta felszabadulásként élte meg ezt az eseményt. A 2020-as tábor is egy csoda volt, senki sem hitte, hogy meg lehet csinálni 2020 tavasza után egy ilyen rendezvényt. A 2021-essel kapcsolatban szerintem már nem volt kérdés, ezt meg KELLETT csinálni. Egyszerűen mindenkinek a határokig voltak feszülve az idegei, szükség volt erre. A várt katarzis szerintem nem maradt el.
Látni lehetett az embereken, ahogy kígyózott a sor a regisztrációhoz, hogy mindenki úgy érzi: hazaért. Lehet, hogy csak egyetlen hétre, de visszatért a normalitásba. Rengeteg volt a visszajáró, régebbi tag, de volt pár olyan arc is, akik nem kis bátorsággal, lényegében nulla ismeretséggel bevállalták, hogy eljönnek. Egy ilyen vívótársamat, Jonatánt kértem meg arra, hogy írjon egy rövid beszámolót arról, hogy milyen is volt neki ez az első táborélmény.
Ahogy lassan közeledett a tábor időpontja, izgalommal és kisebb-nagyobb félelmekkel telve fogtam hozzá a készülődéshez.
Majd mikor már a hatvani vasútállomáson várakozva megláttam a többi vívótársamat, egy fura kis öröm fogott el, hogy mondhatni a szülővárosomban láthatom őket, és onnan megyünk tovább Salgótarjánba, a tábor helyszínére.
A regisztráció gyorsan lezajlott, és miután elfoglaltam a szobám, mentem is tovább megismerni a társakat, és szépen átszellemülni a tábori hangulattal.
Nem kellett több mint tíz perc és sikerült megtalálni azokat az embereket, akikkel nagyon hasonló a víváson kívüli hobbink is. Korábbi tapasztalatomra, hogy az egyesület nagyon családias, az edzőtábor egy szép megerősítést adott. A nap hátralevő részében volt még egy eligazítás, majd a tábor megnyitása és a rozsdapattintó következett. Utóbbihoz gondoltam, hogy felveszem a tábori pólót, hogy megtiszteljem az edzést vele, de a régi motorosok hatására és ajánlására egy kevésbé jó pólót vettem fel. Szerencsémre.
Másnap pedig kezdődtek a vívó edzések és a reggeli tornák. Aki nagyon keménynek érezte magát, az választhatta a reggeli torna helyett a Rádi challenge-et. A nap folyamán Ervin szenvedélyes hangja emlékeztetett minket az időre, nehogy elkéssünk a sávokról és az azokhoz való eligazításokról.
Az idei tábor nagy különlegessége a mindennap lezajló fehérpólós és fekete pólós csapatok közötti csata volt. Ádáz küzdelmek voltak ezek, amit végül idén hajszál híján, de a fekete pólós csapat nyert.
Az esti előadások után elkezdődtek a zászlóvédések, amik egészen reggel hétig tartottak és négy fős csapatok váltogatták egymást. A védés lényege, hogy két órán keresztül a csapatod figyel a zászlóra és megvédi bármi áron azoktól, akik úgy gondolják, hogy jó ötlet megpróbálni ellopni azt és oda adni a kalóznak. Mind a támadó, mind a védő csapatnak van egy vállalása, amit a vesztes félnek kell teljesítenie.
Az első teljes nap után szépen hozzá is szoktunk, hogy nem nagyon jön be a táboron kívülről semmiféle impulzus. Csak mi vagyunk, a fegyvereink és az edzések hada. Nap végén senkit nem kellett ágyba ringatni. Egyik este olyan fáradtan estünk be az ágyba, hogy szinte mindenkinek ugyanaz a fura és elborult, sámánisztikus izomlázálom jött a szemére. Véletlen volna?
A szerdai nap sokunkon kijött a fáradtság és kisebb hiszti napot tartottunk, melynek feloldása érdekében kicsit lazább és viccesebb hangulatú előadást tartottak, ami meg is hozta a kellő hatást.
Aznap a kedvencem a flourish edzés volt, amire úgy mentem, hogy nem igazán tudtam mire számítsak, és hogy mit is takar pontosan ez a kifejezés. Mikor bele kezdtem, kicsit kellemetlenül éreztem magam, hisz nem volt megszokva az ilyesfajta „vívás”. Aztán relatív hamar bele jöttem és szerintem sokat segített abban, hogy jobban megismerjem magam, mint kardforgató.
Csütörtöki nap újult erővel vágtunk neki az utolsó előtti edzős programnak, ahol is a „belső út” edzéssorozat végével felkészültünk mentálisan is a legelső díjvívásunkra. Itt nem a kard kapott fő szerepet, hanem inkább maga az ember és a viselkedése. Jó volt átgondolni, hogy mi az, amit igazából szeretnénk elérni ezzel a sporttal, hogy mi motivál minket. Hiszen ha valamit cél és motiváció nélkül csinálunk, akkor az csak kidobott idő.
Ezen a napon volt az utolsó csata és utolsó ébresztő is reggel, hiszen a díjvíváshoz mindenkinek magának kellett tudnia felkelni és időben oda érni a kezdésre. A nap folyamán amúgy minden a szokásosan folytatódott, a különbség annyi volt, hogy a díjvívók egyre izgatottabbak és izgatottabbak lettek. Folyamatosan keresztkérdésekkel bombázták egymást, megnézve ki mennyit tud a tananyagból.
Pénteki nap az első schollerezők már korán reggel kint álltak a beton placcon és várták, hogy elkezdődjön a megmérettetés. A díjvívás rendben lezajlott, és újabb, szebbnél szebb címerek lettek kiakasztva a többi közé. Ezután hivatalosan is lezárult a tábor, jöhettek a délutáni játékok, és a felkészülés a buhurtra.
Számomra a HEMMA volt a kedvenc játék, ahol random fegyverekkel kellett bemenned a gyorsan összerakott arénába és megküzdeni a többiekkel. A buhurtnál elborultabbnál elborultabb ötleteket, előadásokat és megvalósításokat láthattunk.
Mindezek után egy a táborhoz méltó lakoma fogadott minket, majd a Szelindek biztosította muzsikára vigadtuk egy kicsit, és fegyverletétel után édes nedűk fogyasztásával búcsúztunk el az idei tábortól és vívó tanévtől.
Reggel páran táskás szemekkel ébredtek, hogy összepakolják a maradék holmijukat, megnézzék nem maradt-e ki valami a pakolásból. Majd szépen elkezdtünk egymástól búcsúzni.
Mi, akik a vonatot választották, a tábor elhagyásakor egy kisvonattal mentünk ki az állomáshoz, ami alatt trubadúr szelence mellett énekeltük végig az utat. A rendes vonatúton mindenki jobbnak látta bepótolni az előző este elmaradt alvást. Hatvanba érve elbúcsúztunk azoktól, akik tovább mentek Pest felé. Hazaérve kellet nekem legalább egy órás szünet, ahol átgondoltam mi is történt az elmúlt egy hétben, hogy véget ért a tábor. Végül kis flourishozással fejeztem be elmélkedésem, hogy szépen lassan visszatérjek a régi kerékvágásba, és újra felvegyem az átlag hétköznapok ritmusát.
Extrák
Azért az idei táborban is voltak vicces pillanatok, furcsa események. Ezekből készítettem egy rövid válogatást, a teljesség igénye nélkül.
