A Kard Művészete

Hosszúkard

Vívóiskolánk heti rendszerességű edzéseinek eszköze. Kezdőtől a haladóig ennek gyakorló vagy fém változatát használjuk.

Más fegyverek

Havonta egy alkalommal foglalkozunk a következőkkel: Birkózás, Egykezes kard, Tőr, Rapier, La canne, Szablya, Bot, Páncélos.

Páros fegyverek

Havonta egy alkalommal foglalkozunk a következőkkel: Rapier és tőr, Kard és tőr, Kard és köpeny, Kard és buckler, Két kard.

Vívásról, kardokról, fegyverekről

A hosszúkard

90-110 cm-es pengehosszúságú fegyver, keresztvassal és véggombbal, markolata két kézre van kialakítva, a múzeumi darabok átlagos súlya 1,5 kg körüli.

A középkorban / kora újkorban nem volt jellemző a kardok tipologizálása, így az elnevezések más és más fegyvert takarnak. Spanyol nyelvterületen Espadón-nak vagy Montante-nak nevezték; német ajkú vidékeken Langes Schwert volt a neve; franciául Passot vagy Espadon, angolul Longsword vagy Two Hand Sworde, olaszul Spada Longa, esetleg Spada di duo mani. Így erre az eszközre magyarul kizárólag a hosszúkard elnevezés a helyes. Köznyelvben és könyvekben helytelenül nevezik néha pallosnak, lovagi pallosnak is, de találkozni a lovagkard, fattyúkard és másfélkezes kard elnevezésekkel is. A fattyúkard név azonban nem kardtípus, hanem inkább kardjellemző. A francia épée bâtarde és az angol bastard sword 15-16. századi elnevezések, és a besorolhatatlan, furcsa fegyverekre használták, később leginkább az óriási kardokra. A másfélkezes kard elnevezés pedig kifejezetten modern, 19. századi név, forrásokban nem találkozni vele.

A hosszúkard mesterei a 14-18. század végéig könyvek, kéziratok illetve kódexek formájában, képekben és szövegesen örökítették meg vívótudásukat, vagy ahogy ők nevezték, a lovagi szabadvívás művészetét. Ez rengeteg különböző fegyver használatát és pusztakezes küzdelmi irányzatot is magában foglalt, azonban a középkori vívókönyvek főszereplője a hosszúkard.

A hosszúkard elterjedt párbaj- és csatafegyver volt. A 15. századtól kezdve egészen az 1790-es évekig a városi polgárság közkedvelt ’sportjának’ számított használata. A vívók eleinte szabad társaságokba, később vívócéhekbe tömörültek és rendszeres tornákat rendeztek. Nagyszabású közösségi eseményként meghatározó szerepük volt.

A hosszúkard harcművészete a kardérzékről, a gyorsaságról és a mozdulatok harmóniájáról szól, s nem a fizikai erőre épít.
Ez a művészet kihalt; haditechnikai és társadalmi változások miatt nem maradt igény az ősi technikák és víváselméletek továbbvitelére. Néhány diszciplinája átalakult, mint például a birkózás vagy a rapiervívás, mások eltűntek élő mester hiányában.
Mégis, hosszabb-rövidebb megszakításokkal szakemberek, kutatók, sportolók és egyszerű fegyvergyűjtők személyében már több mint 150 éve, a historizmus kora óta folyik a lovagi szabadvívás harcművészetének felélesztése. Több elszigetelt vívócsoport újra a hosszúkardot kezdte kutatni és tanulni. Egy ismertebb példa erre Alfred Hutton (1839-1910) és Egerton Castle (1858-1920) nevéhez fűződik. Ők a 19. század végére feldolgozták az akkor elérhető 4-500 éves vívókönyveket, és szisztematizált rendszerben, standard felszereléssel oktatták a középkori és reneszánsz fegyvernemeket.